A versenyeket megelőző hét mindig stresszes. Nem a készülődés izgalmától, nem is az esélyek latolgatásától, hanem amolyan hétköznapi, murphy-szerű negatív történésektől esem kétségbe és pánikolok be.

Az idei UB az előzőnél is többet jelentett. Egész éven át készültünk rá. nagyot álmodtunk. Mégpedig, hogy Zsuzsival párosban indulunk és megnyerjük ezt a versenyt. Később még merészebbet gondoltunk, hogy 19 órán belül is sikerülhet.

Szóval, hogy mennyi áldozatot követel egy ilyen versenyre való felkészülés? Sokat. Illetve hazudok, hiszen nem áldozat, örömmel tettem. Na jó, voltak rossz napjaim... De az egész telet átfutottam, hol esőben, hol hóban, hol jeges úton hajnalban még a hókotró előtt. Szinte minden nap. Hol egy, hol két pihenőnapot beiktatva, heti 70-100 kili között.

Sokakban felmerül ilyenkor a kérdés: "Hogy van erre időd? Hogy fér bele gyerekek és munka mellett?" A válaszom: Belefér! Mindenkinek az fér bele az idejébe, amire szakít. Két hét alatt hozzászoktam a hajnalokhoz, hogy 5:20-kor ébreszt a telefon, de több alkalommal 4:50-kor már tapostam a kiliket a bicóson, míg mások épp a másik oldalukra fordultak az ágyban.

Az egyetlen alkalom a napközbeni futásra a hétvége volt, mikor kicsit lazábban, 6:30-kor indultam a közeli hegyekbe.

Szóval a családom szinte semmit nem érzékelt az edzésekből, hiszen mire felkeltek volt reggeli és meleg kakaó, amit nem egyszer a futásból hazafelé útközben szereztem be:)

(szabadalmaztatnom kéne a shopping run-t..hihi)

De visszatérve a versenyre, 3 nappal a rajt előtt náthás lettem, amiből még ma sem keveregtem ki. Iskolai rendezvényre is készültem és volt még pár dolog, ami szintén az adott héten volt határidős.... Ezek mind elvonták a figyelmemet, így fejben nem készültem semmit. Sőt, a listát, hogy mire lesz szükségem, Zsuzsi írta meg, Ő vásárolt be és gondoskodott mindenről, hogy semmiben ne szenvedjünk hiányt. Mindig hálás leszek neki ezért és minden jóért, amit tőle kapok.

Már leírtam egyszer, hogy a titkunk abban rejlik, hogy a legjobb barátok vagyunk, lélekben is társak, ezért vagyunk verhetetlenek. (csak el ne szóljam)

Az egész verseny alatt szinte összességében 5 percet sem találkoztunk, hiszen a váltások csak másodperceket vettek igénybe, egy-egy tanácsra, figyelmeztetésre, panaszra volt idő. Ám az első köröm után, mikor beültem az autóba, egy üzenet várt a műszerfalon. Gondoskodó, aggódó üzenet. Olyan nagyon jól esett! Ettől fogva minden körünknél írtunk 1-2 sort egymásnak. Nem tudom Zsu, hogy volt vele, de mikor beültem a kocsiba, az volt az első, hogy kerestem a cetlit:)

Itt kell megemlítenem drága sofőrünket és támogatónkat Sándor Lalit, aki képes volt minket ennyi órán át elviselni, hallgatni és lelkesíteni! Mindig megörültem, mikor a zöld melegítőnadrágot megláttam egy kanyar után felsejleni az út végén a váltó vagy frissítőpontnál:) (bocs Lali, de nem volt bent a lencsém és erről ismertelek fel)

A végére hagytam a lényeget, a győzelem érzését. Az valami olyan részegítő boldogság, ami csak keveseknek adatik meg. Mi azon kevesek közt vagyunk, akik ezt megízlehették és biztos vagyok benne, hogy -beszélhetek többes számban- nem mondunk le róla egykönnyen!

A VTM-en is csodás volt fent állni a dobogón, de most, hogy volt kivel osztozni az örömben, ráadásul többed magammal (beleértve Julcsiékat is), az még fantasztikusabb... Ugyan azt látod a szemükben, amit te magad érzel.

Az időnk pedig 18:59:41 lett.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.