Kezdem az elején. Álmodtam a római maratonról, de beletörődtem, hogy idén nem sikerül kijutnom. Egy hasonló távú versenyre készültem a téli szezonban. A 24. órában nyílt lehetőségem mégis elutazni. Hihetetlennek tűnt, de igazzá lett!

Március 15-én délben ott ültem a buszon én is férjemmel, mint "szponzorommal", a futóműves csapattal és úton voltunk Bécs felé. Onnan indult a repülőnk Rómába. Este értünk a szállásra, de még a fájó lábaim sem tartottak vissza egy első városnézéstől. (bevallom, tényleg nagyon fájt)

Másnap kezdődött versenyfutásunk az idővel, hogy minél többet lássunk Rómából az ott töltött 4 nap alatt.

Első állomásunk a Vatikán volt, ahol első látásra is lehetetlennek tűnt a múzeum bejárása és bevallom másodikra is:-) De egy általunk szabott kört hősiesen és érdeklődve sétáltunk végig. Az étteremben felfrissülve, becsatlakozva Zsuzsiékhoz ,indultunk bevenni a Szent Péter bazilikát! Csodás volt a kupolából látni a várost!

A nagy túra után az olasz konyha remekeivel vígasztalódtunk. (mint minden további alkalommal)

Másnap a rajtszámfelvétel és a Colosseum volt célul tűzve, ami szintén jó programnak ígérkezett! A nap befejezéseként pedig egy újabb gasztronómiai túrát tettünk, felkészülve a reggeli 9 órás rajtra.

Nem aludtam jól, izgultam, feszült voltam. Későn indultunk a csapattal, még fotózkodtunk is, így éppen csekkolásra értünk a Colosseumhoz. Egy gyors pisi helyett kettő lett még indulás előtt, így majdnem sikerült a legvégéről rajtolnunk Zsuzsival. Észbe sem kaptunk, hogy elkezdődött, nem hallottunk rajtpisztolyt sem, azt hittük, olyan olaszosan csúszás van:-) Közben pedig 10 perce ment a számláló, mire átléptük a rajtszőnyeget. És itt, itt követtem el a nagy hibát. A sietségben nem figyeltünk és én valószínűleg hamarabb léptem át a szőnyeget. Egy kemény másodperccel... 

A táv alatt végig jól éreztem magam, itt-ott fájtunk mindketten az előző 3 napos városnézés következményeképp, de mindezt leszámítva,az idő csodás volt, a hangulat felfokozott. Az elején rengeteget cikáztunk a futók közt,folyamatos szlalommozgást végeztünk, hogy tudjunk haladni a tömegben. (ez persze megnövelte a távunkat is) Egy időre társunk is akadt, egy szekszárdi Róbert nevű úriember, aki hősiesen tartotta velünk a tempót cikázott és beszélgetni is próbált.

Ettünk-ittunk, "szivacsoztunk" minden állomáson. Még egymást is vizeztük frissítésképpen a mögöttünk futó hímek nagy örömére:-)

Kétszer láthattuk a hazai szurkolótáborunkat, köztük az aggódó férjekkel. (mindkétszer szárnyakat kaptunk)

38 km-nél éreztem magamban némi lassulás utáni vágyat, de szigorúan tartottam a tempót Zsuzsival, csak 2 lépéssel mögé kerülve. Már nem beszélgettünk, küzdöttünk. (a saját démonjainkkal) A végéig így haladtunk, az utolsó 100m-ig. Majd Zsuzsi lassított és bevárt, kézenfogva futottunk a célba. Nevettünk, sírtunk, örültünk.

Köszönöm Zsuzsi, felejthetetlen érzés volt!!!!!

Akkor még nem sejtettük, hogy mégis különböző idővel végeztünk, még ha csak 1 másodperccel is...........

Aznap pihentünk, sétáltunk, másnap még egy utolsó kört tettünk a városban, majd elindultunk hazafelé...

"Köszönjük Szeri Tours!!!!!"

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.