Még mindig nehéz beszélnem róla. Ha visszagondolok, tele vagyok negatív érzésekkel. Ez a verseny megmutatta milyen az, mikor semmi sem adott egy jó versenyhez. Mikor 52 km-en át kell küzdeni az elemekkel és fejben saját magammal, hogy kibírjam, hogy végigcsináljam.

Szakadó esőben indultunk és érkeztünk Szárra. Ez már magában elég volt ahhoz, hogy őrültnek tituláljanak, amiért egyáltalán nekivágtunk. A sportcsarnokban derült ki, hogy nincs nálam se pénz, se jogsi… (én voltam a sofőr) …se váltócipő. Rossz ómen.

9-kor elrajtoltunk. Az első 100m-en felcsaptam a vizet, beázott a cipőm rögtön. Akkor még nem tudtam, hogy ez semmi lesz a következő megpróbáltatásokhoz képest. Beérve az erdőbe, hatalmas sártenger fogadott. Bokáig süllyedtünk, futni nagyon nehéz volt. Majd feljebb a hegytetőn jött a 25cm hó, alján latyakkal. A lábunk így folyamatosan vízben volt, ráadásul hidegben. Fentről pedig zuhogott az eső.  És ez még semmi. A köznapi értelemben vett pocsolya számomra már nem létezik. Az egyik kanyarban összefüggő olvadt havas ’tenger’ fogadott, amit egy irányból sem lehetett kikerülni, át kellett gázolni rajta. Lábszárig ért a hideg víz, szinte a csontomig hatolt. Úgy éreztem megmerevednek a lábujjaim. Hogy fogok így futni, mi lesz velem a hátralévő 35 km-en? Mozgás közben enyhült a fájdalom, melegedett a lábam, ahogy minden lépésnél pumpáltam ki cipőmből a vizet.

Valahol félút környékén jött az érzés, hogy ki kéne szállnom. Pár percig úgy éreztem, teljesen feleslegesen küzdök. Az út nagy része futhatatlan, lentről-fentről eláztam, borzalmasan fáztam, és a fele még hátra volt. Addig-addig sajnáltam magam, míg 32 kilinél a 3. frissítőponton megkérdeztem,mi van, ha feladom. Egy órát kellett volna még cidriznem vizesen, míg bezárják a pontot és visszavisznek a rajthelyre…. eldöntöttem, hogy inkább futok, lesz, ami lesz. Kaptam egy száraz polár pulcsit és egy pár száraz kesztyűt….mi több az eső is elállt. Így mentünk tovább. Mivel nem fáztam már, a kedvem is jobb lett, nem akartam már hősi halált halni a sártengerben. Már azon sem akadtam fenn, hogy emelkedőnek felfelé, szemből ömlött a víz, vagy lefelé haladva a hegyről, a lezúduló sárban csúsztam seggen és hogy amint átmelegedett a lábam az elázott cipőben, jött az újabb pocsolya.J

Az állomásokon nem álltunk meg csak pillanatokra míg ittunk, ettünk. A fiúk nem kaptak száraz ruhát, át voltak fagyva. Péter is fázott, muszáj volt mozgásban maradni. Az utolsó 15 km-en hagytam, hagy menjenek előre.

Az utolsó pár km már kimondottan kellemes volt. Vittek ugyan a lábaim,de mindenhol fájtam már….nagyon. Mikor beértem nagy éljenzés fogadott, nem értettem miért. Julcsi szerint én voltam az első ultrás lány, aki beért. Egészen az eredményhirdetésig kételkedtem benneJ

Futóéletem eddigi legkeményebb versenye volt, mind mentálisan, mind a fizikai tűrőképességem határainak feszegetését illetően.

Elismerésem minden résztvevőnek és célbaérkezőnek és hálás köszönetem a száraz ruhát biztosító frissítőpontnak:)))

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.