Ha kérdeznéd, azt mondanám: mindig szeretek futni. Legyen az eső után, napsütésben, borús időben, hóban, fagyban, kánikulában...kivéve talán a szelet...és itt a viharosra gondolok, arra a "Delta"-szerű menetelésre, ami már nem is nevezhető futásnak.

Ma hajnalban 5-kor ébredtem, kisomfordáltam a csemeték mellől és felöltöztem. Kicsit még álmosan, de annál nagyobb elánnal indultam neki a reggelre tervezett kilómétereknek.

 Az időjárásjelző 10,7°C-t mutatott, szóval melegen nem kellett öltöznöm.

Még sötét volt, mikor kiléptem az ajtón. Óra elindít és hajrá!

A főúthoz érve rákanyarodtam a jól megszokott bringás útra és a beégetett tempómban kezdtem futni. Nem terveztem időt, csak futni akartam.

Szeretem, hogy közel a vízpart, ilyenkor párás és friss még a levegő. 2 km-ig nem jön senki szembe, majd felsejlik egy bringás fénye...és mintha vezényszó hangzott volna, rajzani kezdenek. Csupa fénylő, csilingelő pontok... Hát persze, fél hathoz közeleg az idő!

Sok az ismerős, messziről köszönnek:-) (tuti bolondnak tartanak, hogy míg más alszik vagy munkába siet, én pedig fanatikus módjára futok)

4 km-t jelző táblánál, ahogy elhagyom a város szélét, visszafordulok. Kellemes szembeszél csap az arcomba, majd a házak közé érve csillapodik. Lassan a távolban ébred az égbolt. Ezt a látványt talán jobban szeretem, mint a naplementét. Ébred a város. Én pedig haza érek.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.