Péntek: Öreg kő
2012.06.16. 10:21
"A természetben a futás szűrőként működő nagyítóján keresztül többet és intenzívebben látok. Mind kifelé, mind pedig befelé… Mindkettő fontos, hiszen egyik következik a másikból, kölcsönösen erősítve, generálva a másikat. E két, csak fizikálisan elkülönülő világ között pedig ott van az ember. Csak azért van ott, hogy ezt érzékelje, megélje, és kedvét lelje benne. Isteni csoda ez, amiben a mindenség is benne van. Ebbe láthatunk bele a terepfutáson keresztül. Kezdetben csak rövid bizsergető érzésként, apró élmény foszlányok által, majd később a táv, a tapasztalat és az alázat növekedésével az élmény pillanatok folyóvá szélesedő katarzisaként kiteljesedve. Szóval mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a terepfutás név mögé bújtatott örömforrást. Próbáljátok ki! Tapasztaljátok meg! Találjátok meg benne az életetek hiányzó részeit…" /ultravalo.hu/
Úgy érzem, kezdem érteni, tapasztalni ezeknek a soroknak a mondanivalóját.
Minden egyes hét, minden alkalom egy új élmény, mikor nekivághatok kedvenc terepemnek. Az útvonal szinte ugyan az, apróbb módosításokkal, de valahogy újabb és újabb élményekkel, érzésekkel gazdagszom akárhányszor megfutom.
A tegnapi különösen egy gyöngyszem volt számomra... Több okból is. Végre megint egy péntek, végre megint Zsuzsival. Ő az, aki úgy robbant be egy évvel ezelőtt az életembe, mint ahogy a nagy szerelmekről szoktak beszélni. Elcsépelt, de olyan érzés, mintha mindig is ismertem volna, illetve magamra ismertem benne....
A sok közös dolog között a legközösebb persze a futás, a természet, a terep szeretete. Ezért is viszem minden pénteken kedvenc útvonalaimra, hogy részese legyen ezeknek az apró élményeknek.
Tegnap is meleg volt, de mozgott a levegő, így bátrabban vágtunk neki az erdőnek. Az Öreg kő pihenőre érve, az a merész gondolatom támadt, hogy mennyire jó volna fentről nézni a panorámát. Persze Zsuzsi mindenben benne van, így nem volt kérdés, hogy nekivágunk-e a rengeteg lépcsőfoknak.
Meg sem tudom mondani, mikor jártam fent utoljára, pedig hetente itt futok a sziklák alatt. Ami odafönt elénk tárult, az valahogy megfoghatatlan. A végtelen szabadság, a legyőzhetetlenség érzése... (ha szentimentális akarok lenni, akkor hasonlíthatom a Titanic c. film híres fedélzeti jelenetéhez)
Az ember szinte beleszédül.
A hazafelé út lankás, pihenősebb, kifújhattuk magunkat. A szokásos frissítésre megálltunk a Tó büfében, innen újratöltve meg sem álltunk hazáig.
Köszi "Zsé", klassz volt:-)))
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
M.Zsu. 2012.06.16. 22:34:06
Megkönnyeztem.......:)