A versenyeket megelőző hét mindig stresszes. Nem a készülődés izgalmától, nem is az esélyek latolgatásától, hanem amolyan hétköznapi, murphy-szerű negatív történésektől esem kétségbe és pánikolok be.

Az idei UB az előzőnél is többet jelentett. Egész éven át készültünk rá. nagyot álmodtunk. Mégpedig, hogy Zsuzsival párosban indulunk és megnyerjük ezt a versenyt. Később még merészebbet gondoltunk, hogy 19 órán belül is sikerülhet.

Szóval, hogy mennyi áldozatot követel egy ilyen versenyre való felkészülés? Sokat. Illetve hazudok, hiszen nem áldozat, örömmel tettem. Na jó, voltak rossz napjaim... De az egész telet átfutottam, hol esőben, hol hóban, hol jeges úton hajnalban még a hókotró előtt. Szinte minden nap. Hol egy, hol két pihenőnapot beiktatva, heti 70-100 kili között.

Sokakban felmerül ilyenkor a kérdés: "Hogy van erre időd? Hogy fér bele gyerekek és munka mellett?" A válaszom: Belefér! Mindenkinek az fér bele az idejébe, amire szakít. Két hét alatt hozzászoktam a hajnalokhoz, hogy 5:20-kor ébreszt a telefon, de több alkalommal 4:50-kor már tapostam a kiliket a bicóson, míg mások épp a másik oldalukra fordultak az ágyban.

Az egyetlen alkalom a napközbeni futásra a hétvége volt, mikor kicsit lazábban, 6:30-kor indultam a közeli hegyekbe.

Szóval a családom szinte semmit nem érzékelt az edzésekből, hiszen mire felkeltek volt reggeli és meleg kakaó, amit nem egyszer a futásból hazafelé útközben szereztem be:)

(szabadalmaztatnom kéne a shopping run-t..hihi)

De visszatérve a versenyre, 3 nappal a rajt előtt náthás lettem, amiből még ma sem keveregtem ki. Iskolai rendezvényre is készültem és volt még pár dolog, ami szintén az adott héten volt határidős.... Ezek mind elvonták a figyelmemet, így fejben nem készültem semmit. Sőt, a listát, hogy mire lesz szükségem, Zsuzsi írta meg, Ő vásárolt be és gondoskodott mindenről, hogy semmiben ne szenvedjünk hiányt. Mindig hálás leszek neki ezért és minden jóért, amit tőle kapok.

Már leírtam egyszer, hogy a titkunk abban rejlik, hogy a legjobb barátok vagyunk, lélekben is társak, ezért vagyunk verhetetlenek. (csak el ne szóljam)

Az egész verseny alatt szinte összességében 5 percet sem találkoztunk, hiszen a váltások csak másodperceket vettek igénybe, egy-egy tanácsra, figyelmeztetésre, panaszra volt idő. Ám az első köröm után, mikor beültem az autóba, egy üzenet várt a műszerfalon. Gondoskodó, aggódó üzenet. Olyan nagyon jól esett! Ettől fogva minden körünknél írtunk 1-2 sort egymásnak. Nem tudom Zsu, hogy volt vele, de mikor beültem a kocsiba, az volt az első, hogy kerestem a cetlit:)

Itt kell megemlítenem drága sofőrünket és támogatónkat Sándor Lalit, aki képes volt minket ennyi órán át elviselni, hallgatni és lelkesíteni! Mindig megörültem, mikor a zöld melegítőnadrágot megláttam egy kanyar után felsejleni az út végén a váltó vagy frissítőpontnál:) (bocs Lali, de nem volt bent a lencsém és erről ismertelek fel)

A végére hagytam a lényeget, a győzelem érzését. Az valami olyan részegítő boldogság, ami csak keveseknek adatik meg. Mi azon kevesek közt vagyunk, akik ezt megízlehették és biztos vagyok benne, hogy -beszélhetek többes számban- nem mondunk le róla egykönnyen!

A VTM-en is csodás volt fent állni a dobogón, de most, hogy volt kivel osztozni az örömben, ráadásul többed magammal (beleértve Julcsiékat is), az még fantasztikusabb... Ugyan azt látod a szemükben, amit te magad érzel.

Az időnk pedig 18:59:41 lett.

Már a hét közepén nehezen bírtam magammal, így csütörtökön már futócipőt húztam. A VTM emlékei még élénken élnek bennem, holott az aznap érzett fájdalomnak nyoma sincs már.

Kicsit szemerkélt, ahogy az ajtón kiléptem, elkapott egy ismeretlen furcsa érzés, hogy - Nem, nem akarom! Nem akarom megint érezni, hogy rettenetesen fázom... Mára ez az egyetlen negatív élményem a VTM-mel kapcsolatosan:) A mindenhonnan jövő fázás érzése....

Végül győzött az elme és útnak indultam! ...és milyen jól tettem... Vittek a lábaim, szinte repültem. Hogy az emelkedő fétisemnek hódoljak, felszaladtam a Búzás-hegyre is, jól megdolgoztatva vele a még itt-ott érezhető izomlázamat. 

Ma reggel Pankával indultam kedvenc helyemre, az Öreg-kőre. Nem szándékoztam nagy távolságot bejárni, épphogy csak érezni akartam az ébredő erdő illatát, látni a vonuló vadakat. (akik persze leginkább Panka elől menekültek)

Végül a Mogyorósbánya felé vezető út mellett közvetlenül az új Enduro Depo szomszédságában, ebbe a koránt sem erdőbe illő dologba akadtam:

Jó kis sörrel, melegszenyóval és tortával való dajdaj maradványai... (az erdő közepén...)

De készítettem szebb fotókat is:

Végül innen visszafordultunk és megmutattam Pankának a Búzás-hegyről is a kilátást:)

Még mindig nehéz beszélnem róla. Ha visszagondolok, tele vagyok negatív érzésekkel. Ez a verseny megmutatta milyen az, mikor semmi sem adott egy jó versenyhez. Mikor 52 km-en át kell küzdeni az elemekkel és fejben saját magammal, hogy kibírjam, hogy végigcsináljam.

Szakadó esőben indultunk és érkeztünk Szárra. Ez már magában elég volt ahhoz, hogy őrültnek tituláljanak, amiért egyáltalán nekivágtunk. A sportcsarnokban derült ki, hogy nincs nálam se pénz, se jogsi… (én voltam a sofőr) …se váltócipő. Rossz ómen.

9-kor elrajtoltunk. Az első 100m-en felcsaptam a vizet, beázott a cipőm rögtön. Akkor még nem tudtam, hogy ez semmi lesz a következő megpróbáltatásokhoz képest. Beérve az erdőbe, hatalmas sártenger fogadott. Bokáig süllyedtünk, futni nagyon nehéz volt. Majd feljebb a hegytetőn jött a 25cm hó, alján latyakkal. A lábunk így folyamatosan vízben volt, ráadásul hidegben. Fentről pedig zuhogott az eső.  És ez még semmi. A köznapi értelemben vett pocsolya számomra már nem létezik. Az egyik kanyarban összefüggő olvadt havas ’tenger’ fogadott, amit egy irányból sem lehetett kikerülni, át kellett gázolni rajta. Lábszárig ért a hideg víz, szinte a csontomig hatolt. Úgy éreztem megmerevednek a lábujjaim. Hogy fogok így futni, mi lesz velem a hátralévő 35 km-en? Mozgás közben enyhült a fájdalom, melegedett a lábam, ahogy minden lépésnél pumpáltam ki cipőmből a vizet.

Valahol félút környékén jött az érzés, hogy ki kéne szállnom. Pár percig úgy éreztem, teljesen feleslegesen küzdök. Az út nagy része futhatatlan, lentről-fentről eláztam, borzalmasan fáztam, és a fele még hátra volt. Addig-addig sajnáltam magam, míg 32 kilinél a 3. frissítőponton megkérdeztem,mi van, ha feladom. Egy órát kellett volna még cidriznem vizesen, míg bezárják a pontot és visszavisznek a rajthelyre…. eldöntöttem, hogy inkább futok, lesz, ami lesz. Kaptam egy száraz polár pulcsit és egy pár száraz kesztyűt….mi több az eső is elállt. Így mentünk tovább. Mivel nem fáztam már, a kedvem is jobb lett, nem akartam már hősi halált halni a sártengerben. Már azon sem akadtam fenn, hogy emelkedőnek felfelé, szemből ömlött a víz, vagy lefelé haladva a hegyről, a lezúduló sárban csúsztam seggen és hogy amint átmelegedett a lábam az elázott cipőben, jött az újabb pocsolya.J

Az állomásokon nem álltunk meg csak pillanatokra míg ittunk, ettünk. A fiúk nem kaptak száraz ruhát, át voltak fagyva. Péter is fázott, muszáj volt mozgásban maradni. Az utolsó 15 km-en hagytam, hagy menjenek előre.

Az utolsó pár km már kimondottan kellemes volt. Vittek ugyan a lábaim,de mindenhol fájtam már….nagyon. Mikor beértem nagy éljenzés fogadott, nem értettem miért. Julcsi szerint én voltam az első ultrás lány, aki beért. Egészen az eredményhirdetésig kételkedtem benneJ

Futóéletem eddigi legkeményebb versenye volt, mind mentálisan, mind a fizikai tűrőképességem határainak feszegetését illetően.

Elismerésem minden résztvevőnek és célbaérkezőnek és hálás köszönetem a száraz ruhát biztosító frissítőpontnak:)))

Ma reggel újra neki indultunk Pankával és Péterrel az erdőnek...

Mivel a héten kicsit elhanyagoltam a futást, Pankával kiváltképp és csak délutánra ígértek csapadékot, így bátran vágtunk neki. A változatosság kedvéért a Német-völgy felé kezdtünk, majd a Magyar hegyen át a Héregi úton folytattuk az utunk... Bajót és Bajna közt felkocogtunk a mittudoménhogyhívják hegyre, így értünk be Péliföldszentkeresztre. Onnan az út már ismerős volt... Öreg-kő, Hétforrás és haza:)

A mai terepben sok szint volt, hegyre fel, hegyről le. Elfáradtam. Induláskor még nem tudtam mi vár rám, és étlen szomjan nyomtam le a 23 körüli kilit:)

Panka jobban bírta, mint múlt héten, élvezte a póráz nélküli szabadságot... Sosem hagyott el, ha előre is ment, mindig bevárt:)

Viszont nem lett bátrabb:) Egy lovaskocsitól annyira megijedt, hogy sarkon fordult és mire észbe kaptam 1 kilit futott visszafelé, mint akit rakétából lőttek ki...:)

A képeket útközben csináltam:

Vannak napok, amikor még levegőt venni sincs kedvem, óráról órára a túlélésért hajtok. A tegnapi nap is ilyen volt. Hiába a reggeli kocogás Pankával, a friss levegő, a felkelő nap....valaminek a hiányát éreztem, hogy nincs minden a helyén, hogy sehol a belső összhang...

Így telt a nap. 

Végül ebéd után a Kedves unszolására kimentünk Tajtékhoz. Hideg volt, fújt a szél. Mintha a vesztőhelyre vittek volna...de nem mertem elrontani a lelkesedését, hát mentem. Milyen, de milyen jól tettem! Ahogy Tajték nagy, nedves orra belefúródott a mellkasomba, máris jobban éreztem magam :)

Nyergelés, futószáras bemelegítés és mire feleszméltem, a hátán ültem. Körözés a karámban, összehangolódás. Valahogy annyira egyértelmű... Nem félek, természetesnek, magától értetődőnek érzem. Figyelek rá, figyel rám, beszélek hozzá. Reagál minden apró mozdulatomra, kapcsolódunk.

Végül kisétálunk a karámból, ki a kapun... Pásztáz, éber, engedelmeskedik... Körbejárjuk a környéket. Az ügetése pazar, lendületes, repülünk :) Ló és lovas összhangban, minden a helyére került. Szárnyalok...

Nem is tudom mivel érdemeltem én ŐT ki... (?)

"Az általunk rabságra ítélt lényt rövid időre kiszabadítva, s ezáltal magamat is megszabadítva az emberek anyagias, számító, önző világától, messze minden zajtól és keserűségtől, amit az emberi lét von maga után, lóháton érzem otthon vagyok."

Október 23. Szomor. Emlékfutás. 23 km hegyen völgyön :)

Nagy élmény volt Zsuzsival és Julcsival. Az idő ugyan ködös volt, néhány szakaszon épphogy az orrunk hegyéig láttunk, de a fenyveserdő varázslatos volt...

Mire beértünk, a jobb bokám iszonyúan fájt. A kocsiból itthon alig tudtam kiszállni. Elkeseredtem... És ez csak fokozódott másnap reggel. Bicegtem, vonszoltam a lábam és sajnáltam magam, mert tudtam, hogy futásnélküliségre vagyok ítéltetve. Ez a lehető legrosszabb, amit el tudok képzelni:(

Azzal vígasztaltam magam, hogy különben is szükségem van pihenésre, hogy épp eleget teljesítettem és bizonyítottam magamnak az idei szezonban, a terveimet túlteljesítettem, stb.... de valahogy nem csillapodott a kétségbeesésem.

Végül tegnap orvoshoz fordultam. Ma pedig már röntgenképekkel vagyok gazdagabb, amik azt bizonyítják, hogy az ég világon semmi komoly baj nincs:) Egy ficam hozománya a bokafájdalmam, mivel nem pihentem és nem kezeltem ki, a térdhajlítóm szintén csak pihentetés kérdése....

Szóval, jön még 1-2 hét futásmentesség és meglátjuk:) Mondom ezt most... De korán reggel, ahogy Dobogókőn át autóztunk, majd megvesztem a látványért! Annyira jó lett volna kiszállni, futócipőt húzni és irány neki a hegynek, a napfelkeltének!

Valamikor régen megörököltem egy ilyet. Azt sem tudtam mire való vagy, hogy mit is kezdjek vele :) Mára már rendszeres használója vagyok, igaz nem ilyen intenzitással, mint az alábbiakban...

Mivel a maraton óta némi bokafájdalommal küzdök, a futást próbálom egy rövid időre felváltani valamivel. Ennek a kis játékszernek a használata nem veszi igénybe az amúgy is leterhelt lábaimat :)

Haskerék (Ab roller)

Első látásra oly egyszerűnek tűnik, aztán kipróbálod, és rájössz hogy közel sem az! Nem a kezdők kezébe való eszköz, hiszen a gyakorlat kivitelezése még a sportosabb embereket is rendesen megizzasztja. Viszont haladóknak megéri próbálkozni, barátkozni és lassan begyakorolni a mozdulatot, ugyanis rendszeres használatával nem csak a hasizmodat, hanem az egész törzsizmodat kőkeményen karban tarthatod – és mint tudjuk, ez nem csak esztétikai szempont! A has (vagyis inkább a törzs) izomzata alapvető és kitűnő stabilizáló funkcióval rendelkezik, tehát érdemes ezeket a keményebb gyakorlatokat is beiktatni az amúgy is unalmas hasazások közé.


Az elmúlt hetekben valahogy nem jutottam el odáig, hogy írjak, de még addig sem, hogy a fejemben összeálljon a megírni való :)

A szeptember eleve változást hozott az életemben. 5 év után újra beálltam a sorba, dolgozom.... Új élethelyzet rengeteg változással, elfoglaltsággal, rohanással... Eleinte megijedtem, hogy a futás majd háttérbe szorul és talán egy időre minden más mögé sorolódik a fontossági listán, de nem így lett... A napok fárasztóbbak, pörgősebbek, de hajnalonta az az 50-60 percnyi futás úgy kell, mint egy falat kenyér :) Feltölt, kikapcsol, boldoggá tesz.

Az idei maratont nem kívántam, ki is akartam hagyni egészen az utolsó pillanatig... Zsuzsi unszolásáras és a tavalyi emlékek felelevenítése után mégis belementem. Milyen jól tettem!!!! Az egyik legjobb versenyélményem!

Aznap reggel 5-kor kidobott az ágy, pedig előző este vendégeink voltak, így sem lelkileg, sem sehogy nem készültem a versenyre... Gyorsan összedobáltam a cuccom egy hátizsákba, betápláltam a GPS-be az útvonalat, magamba kényszerítettem a reggelit és indultam Zsuzsiért.

Beszélgetős, nevetgélős utazás volt:) Korán fent voltunk  Pesten, volt időnk mindenre...

9:30-kor rajtoltunk.

Az idő szuper volt, se eső, se szél, se túl meleg...

Álmomban nem gondoltam, hogy egy ilyen felkészületlenül kezdett maraton hozhat pozitív meglepetéseket. A 4:50-es ezrekkel való kezdés meg sem kottyant, már ezen csodálkoztam... (először féltávig terveztem Zsuzsival való közös futásomat, aztán ahogy szeltük a kiliket, kitoltam 30-ig a lemaradást) Végül, igaz mindenünk fájt már, mégis átlag 5:03-as kilikkel csináltuk végig a 42 km-t! (03:33:04) / Hozzáteszem, tisztességesen ittunk, banánoztunk minden frissítőállomáson:) /

Ezzel az idővel, a 693 női indulóból a 38-39.helyen végeztünk, kategóriánkban pedig a 4. és 9. helyet tudhatjuk magunkénak! 

P.S.: Az újság is megírta, megyei első helyen végeztünk!

Igazából, nem is vallom magam vegának. Egyszerűen csak nem eszem húst. Nincsenek elveim, nem vagyok semmilyen táplálkozási szemlélet követője, egyszerűen csak próbálok egészségesen élni és a futással járó megterhelés következtében fellépő izületi gyulladásomat csökkenteni/megszüntetni.

Sok irányzatot kipróbáltam, kísérleteztem, végül mindenből kihámoztam a nekem megfelelőt.

Az alábbi cikk kiválóan leírja miről is van szó:

"A húsban és az egyéb állati eredetű táplálékokban bővelkedő étrend a szervezet túlsavasodáshoz vezet, gyulladáshajlamot idéz elő, másrészt kivonja a savasodást ellensúlyozni képes lúgos ásványi sókat az ízületi tokból és porcokból, az izmokból és a szalagokból. Mindez elősegíti a reuma kialakulását.

A hústartalmú étrendről a vegetáriánusra vagy vegánra való átállás komoly változást eredményez a szervezet sav-bázis egyensúlyának helyreállításában, mivel a növényi eredetű táplálékok többsége lúgos kémhatást idéz elő a belső környezetben, szemben az állati eredetű fehérjék savas kémhatást előidéző tulajdonságával. Persze itt említést kell tenni a vegetáriánus étkezés hőkezelt növényi ételeiről is, hiszen a főzés számos negatív hatást gyakorol a növényi táplálékokra: hatására csökken a vitamin és az ásványi anyagok száma, az enzimek, hormonokat és az oxigént elpusztítja, kedvez a savfelhalmozódásnak, gátolja az alapos emésztést, gyengíti az immunrendszert, valamint a test szöveteinek és sejtjeinek bioaktív elektromos töltését.

A köszvény oka a körülírt húgysavas lerakódás az ízületeken, inakon stb. Rohamot válthat ki a bő purintartalmú (sejtmagfehérjét felépítő nukleotid, a májban húgysavvá alakul át) étkezés. A köszvényrohamok gyakoriságának csökkenése, megszüntetése érdekében az orvosok eltiltják a beteget a hús, a húsleves, a zsigerek, a máj és a vér fogyasztásától. A köszvényes betegek 98%-ának vérében és szövetfolyadékában sok a húgysav. A magas fehérjetartalmú étrend az összes reumatikus betegséget erősíti. Azokban az országokban, ahol magas a fehérjefogyasztás – főként a hús -, leggyakoribb a rák, a köszvény, a reuma és szívbaj előfordulása.

Ízületi megbetegedésekben szenvedő betegeknek a lúgosító hatású élelmiszerek fogyasztása javasolt. Ilyenek a nyers gyümölcsök, zöldségfélék és gabonafélék."

(forrás: www.drimmun.hu)

Ez volt a kitérő...

A lényeg, amiről írni akartam, az az, hogy kis családommal focitáborban voltunk 5 napig. Előre jeleztem, hogy nem eszem húst, mivel menüs étkeztetést kértünk. Abban a hitben érkeztem, hogy ezt tudomásul vették és nem jelent majd nagy erőfeszítést, ha nekem mást készítenek.

A dolog szépsége, hogy a tábor egy, a világtól nagyban elzárt helyen volt, ahol egy vegyesboltért is kilómétereket kellett menni.

Első reggel ért a meglepetés rögtön. Reggeli: virsli, kenyér, tea (mivel volt még a hűtőben a hazai tojásos szendvicseimből, így megkíméltem őket a reklamációmtól. Amit utólag láttam be, hogy balgaság volt)

Vacsorára a menüben szerepelt rántott hal is. Szerencsémre az egyik kedvencem, így bevacsiztam, mert másnap reggel szintén csak kenőmájas mosolygott az asztalon.

A napok így teltek, hol tudtam enni, hol nem. Ha szóltam, egy flegma arckifejezés volt a válasz és röpke 1 órát vártam az üres étteremben, hogy megvacsorázhassak.

Egy nap hideg ebédet csomagoltak (rántotthúsos szendvicset) a buszos kirándulásunk miatt. Mikor szóltam, hogy ne adj isten, én is ennék az úton, kaptam nagy kegyesen 2x fél sajtos-vajas szendvicset. Kérem szépen, hol van az a 2 r.húsos szendvicshez képest??? Nem beszélve arról, hogy reggelente csak beleraktam 10-12km-t a lábaimba. Kellett volna az energia:-)

Az utolsó vacsoránál értem el azt, hogy rámnézve, a pincér rögtön szólt, hogy "-máris jön a vega kaja is".....

Tanulságos 5 nap volt. Erélyesebbnek és határozottabbnak kell lenni...

A szombati nyaralásból való hazaérkezés után, vasárnap reggel rendíthetetlenül vágtam neki Péterrel újra a megszokott terepnek.

Friss volt a reggel, de mégsem hideg. Úgy terveztük, hogy Mogyorósra megyünk, fel a kőszikla csúcsára, majd onnan az Öreg kő érintésével haza. Kértem Pétert, hogy vigyen azon az úton, ahol múltkor a napraforgókat láttuk.

Megtörtént:

Ahogy kiértünk a fák közül, egy napraforgó-rengeteg tárult elénk, amit középen ösvény szelt ketté.

Csak azt sajnáltam, hogy nem sütött a nap, akkor legalább mosolyogtak volna:-)

Zsu! Egyszer elviszlek ide!

Az UB után 2 héttel élénkek még az emlékek. A Családos-barátos nyaralás pedig, mint mindig Siófok Szabadifürdőn telt, ahol már az első reggeli futás alkalmával szembesülnöm kellett az elme határtalan erejével. Az akkori élmények olyan gőzzel törtek fel, hogy megemelkedett a pulzusom:-)

A sóstói frissítőállomás, ahol Annát vártuk és ahol hajnalban még fürdőztünk, 3 stégnyire volt a szálláshelyünktől!

Nyilakat ugyan már nem találtam, igazság szerint, mivel eznem az én szakaszom volt, nem is igazán tudtam merre visz az útvonal. De mentem amerre gondoltam és közben a Balatonban gyönyörködtem. Egyik beszámolóban olvastam, még az UB után, hogy mennyire megváltozik az ember véleménye a Balatonról a verseny után, illetve mennyire másképp tekint a nagy tóra.

Abszolút igaz!

Futás után, minden reggel kisétáltam egy kávéval a stégre, leültem és csak nézelődtem. Bámultam  a vizet, szemben a partot, a hegyeket, a hattyúkat és fürdőztem a napsütésben.

Annyi, de annyi arca van ennek a helynek!

A hosszú stég, ahol üldögéltem:-)

Naplemente...

Vihar után.

És hamarosan újra itt leszek, vár az északi part és a 12 órás OB Zsuzsival!

Már napok teltek el az Ultrabalaton óta, már lecsengett a verseny varázsa, mégsem tudtam eddig egy sort sem írni.

Pedig szinte minden nap újraélem azt a 21 órát. Ha valaki rákérdez,milyen volt, máris beugrik egy élmény és jön egy érzés, hogy valami fantasztikusan jó volt!

Az előtte való napokban nem izgultam, csak várakoztam egyre türelmetlenebbül. Zsuzsi sokat mesélt a múlt évi versenyről, ebből próbáltam felkészülni, hiszen annyira hasonlóan élünk meg eseményeket mind fizikailag, mind érzelmileg, hogy tudtam minden igaz, amit mond.

És tényleg....

Az indulás reggele már futkosós volt. A gyerekeket is el kellett dobnom a Mamához, listát 100x átnézni, nehogy valami igazán fontos itthon maradjon, mint pl. a GPS. Az nem is, de a másik legfontosabb itthon maradt... az egyik futócipőm. Így utólag már mindegy, de pánikoltam rendesen! 2-kor én rajtoltam, kapkodtam, minden a kocsiban maradt, többször kellett visszamennem, a rajtnál állva jött még egy telefon a csajoktól, hogy nem jó helyre visz a GPS..... (Jajj, ez hogy lehet, mikor koordinátákat adtam meg?...) Végül csak megindult a tömeg:-)

A 38°C-os hőmérsékletet nehezen bírtam, már az elején éreztem, hogy tartalékolnom kell, ésszel kell futnom. Azért minden emelkedőt hősiesen megfutottam.

Nálam a víz a kulcs, ha az nincs, végem. Az első frissítőnél már szívesen váltottam volna, pedig még csak 5km-nél jártunk. Ha a távolba néztem, üres út, árnyék nélkül és végtelen napsütés........... A váltópont előtt 100m-rel, volt az út mentén egy kút. Ott frissítettem,kulacsot töltöttem. Újjászülettem!

A ponton Anna váltott, kezébe nyomtam a kulacsot, tudtam, mi vár rá.... (Ő a legszívósabb, nem is volt annyira ki)

Kocsiba be, irány a köv. váltóhely.

Zökkenőmentes volt, hamar ott voltunk. Találkoztunk  a fiúkkal, kicsit élménybeszámoltunk, viccelődtünk, vártuk Annát. Be is futott, váltott Zsuzsi. Mi kocsiztunk tovább.

Aggódtam érte, mert közülünk Ő az, aki az utolsó erőfeszítését is beleteszi a futásba. Vagyis úgy megy, ahogy a csövön kifér, hiába a meleg... Féltem, hogy rosszul lesz, hogy nem lesz vize, ezért útközben megálltunk és bevártuk, frissített, továbbmentünk. Megnyugodtam.

Egy izgalom volt az egész, hiszen Zsuzsit Évi váltotta, aki a délutáni meleg kellős közepén a leghosszabb távot kapta. Megbeszéltük, hogy hamarabb bevárjuk, meglátja mi lesz... Bírta és bírta!!! Büszkék voltunk.

Közben folyamatosan nyomon követtük Bálint és Julcsi szárnyalását....

Kocsikázás, váltás, futás, frissítés.... Teltek a körök az órák. Az éjszakától rettegtem. A sötét, az egyedüllét.........ááááááááááááááááááááááá... Utálkozva indultam.

Régen csalódtam ennyire pozitívan! Az éjszakai 2 körben szerencsésen osztotta rám Zsuzsi a szakaszokat, nem volt erdő, sem sötét rengeteg. Mindkét alkalommal csapódtak hozzám versenytársak, volt közvilágítás és kellemes hőmérséklet:-) Bálint ekkor hívott, hogy beértek Julcsival és abszolút elsők lettek! Szárnyakat adott!

A legjobb szakaszok voltak! Imádtam! (a többiek csak nevettek, hogy para Ági, hogy élvezte)

A nap legjobb frissítése persze egy hajnali fürdőzés volt a Balcsiban:-)

A reggeli utolsó körömet is jól fogtam ki, úgy fél 7 körül került rám a sor, még kellemes langyos idő volt, bár a hosszú, fák nélküli egyenes bringás úton azért érezni lehetett, hogy 1-2 óra múlva tombolni fog a kánikula.

Mindenkin érezni lehetett,hogy lassan vége. Vége a 32 órán át tartó ébrenlétnek, az izgalomnak, a pörgésnek. Anna is még tűrhető időben futotta utolsó körét, Zsuzsit viszont féltettem már. A fiúkkal való versenyzés elérte tetőpontját, mikor is Tibort kellett maga mögé utasítania és ezzel megalapozta győzelmünket felettük. Mindent beleadott, ahogy tőle megszoktuk, talán túlzottan is. Gyomorfájással, sírva érkezett és borult a nyakamba. Én is sírtam. Örültem és aggódtam egyszerre....

Évié volt az utolsó 4km. Első hangzásra irigykednék, de mégsem. Majdnem 4km csak felfelé. Meleg volt már, de Évi nagyon nyomta. Az utolsó 50m-en együtt futottunk be vele.

Atyaég! Ez a másfél nap egy életre szóló élményt adott. Szeretném még újraélni!

Lázasan készülődöm az UB-ra. Mivel a futáson kívül sofőr és mitfahrer is leszek, adódott egy megoldandó feladat, miszerint a GPS készülékre rá kellene varázsolni a váltópontokat.

A navigációs készülék és én, hát, hogy is mondjam, nem vagyunk éppen nagy haverok:-) Alapvető funkcióit ismerem, mint pl. az útvonal beütése és a megfelelő gomb megnyomása ahhoz, hogy oda is vigyen.

Az említett feladat nehezebbnek bizonyult, de az újra való nyitottságom most is segített....

Első körben Sanyát hívtam segítségül, aki legegyszerűbbnek a pontok koordinátáinak egyesével való beütését/felvitelét találta célravezetőnek. Elkezdtük. A 3. pont felvitele után mondanom sem kell feladtuk.

Második körben felhívtam futóműves társam, remélve, hogy segítségemre lesz, de mellényúltam, nem tudott hozzászólni, ellenben tudta kit hívjak fel!

Harmadik kör. Harmadik férfi segítségül hívása. Eredmény: ötlete egyezik Sanyiéval. (hát persze, nem nekik kell megcsinálni...)

Végül barátomat google-t kérdeztem a dologról. Beírtam a navi típusát, kerestem frissítést és láss csodát, egy toolbox-ra is ráakadtam, amit letöltve, lehetőségek tárháza nyílott meg!!!

A lényeg a lényeg, az UB honlapján szuper letölthető koordinátákat tartalmazó fájlok vannak, köztük egy navira tölthető tömörítés, ami pár perc alatt pár gombnyomással felvarázsolta készülékemre a szakaszokat és azok pontjait!

Konzekvencia: a teremtés koronái nem mindig a fa tetején ülnek:-)

"A természetben a futás szűrőként működő nagyítóján keresztül többet és intenzívebben látok. Mind kifelé, mind pedig befelé… Mindkettő fontos, hiszen egyik következik a másikból, kölcsönösen erősítve, generálva a másikat.  E két, csak fizikálisan elkülönülő világ között pedig ott van az ember. Csak azért van ott, hogy ezt érzékelje, megélje, és kedvét lelje benne.  Isteni csoda ez, amiben a mindenség is benne van. Ebbe láthatunk bele a terepfutáson keresztül. Kezdetben csak rövid bizsergető érzésként, apró élmény foszlányok által, majd később a táv, a tapasztalat és az alázat növekedésével az élmény pillanatok folyóvá szélesedő katarzisaként kiteljesedve. Szóval mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a terepfutás név mögé bújtatott örömforrást. Próbáljátok ki! Tapasztaljátok meg! Találjátok meg benne az életetek hiányzó részeit…" /ultravalo.hu/

Úgy érzem, kezdem érteni, tapasztalni ezeknek a soroknak a mondanivalóját.

Minden egyes hét, minden alkalom egy új élmény, mikor nekivághatok kedvenc terepemnek. Az útvonal szinte ugyan az, apróbb módosításokkal, de valahogy újabb és újabb élményekkel, érzésekkel gazdagszom akárhányszor megfutom.

A tegnapi különösen egy gyöngyszem volt számomra... Több okból is. Végre megint egy péntek, végre megint Zsuzsival. Ő az, aki úgy robbant be egy évvel ezelőtt az életembe, mint ahogy a nagy szerelmekről szoktak beszélni. Elcsépelt, de olyan érzés, mintha mindig is ismertem volna, illetve magamra ismertem benne....

A sok közös dolog között a legközösebb persze a futás, a természet, a terep szeretete. Ezért is viszem minden pénteken kedvenc útvonalaimra, hogy részese legyen ezeknek az apró élményeknek.

Tegnap is meleg volt, de mozgott a levegő, így bátrabban vágtunk neki az erdőnek. Az Öreg kő pihenőre érve, az a merész gondolatom támadt, hogy mennyire jó volna fentről nézni a panorámát. Persze Zsuzsi mindenben benne van, így nem volt kérdés, hogy nekivágunk-e a rengeteg lépcsőfoknak.

Meg sem tudom mondani, mikor jártam fent utoljára, pedig hetente itt futok a sziklák alatt. Ami odafönt elénk tárult, az valahogy megfoghatatlan. A végtelen szabadság, a legyőzhetetlenség  érzése... (ha szentimentális akarok lenni, akkor hasonlíthatom a Titanic c. film híres fedélzeti jelenetéhez)

Az ember szinte beleszédül.

A hazafelé út lankás, pihenősebb, kifújhattuk magunkat. A szokásos frissítésre megálltunk a Tó büfében, innen újratöltve meg sem álltunk hazáig.

Köszi "Zsé", klassz volt:-)))

Már csak 19 nap!

Ezzel a gondolattal ébredtem reggel. Izgalomra semmi okom, felkészült vagyok, Zsuzsi kijelölte a szakaszokat, kaptam dombot is:-)

Apropó domb. Az elmúlt napokban rendesen adtam a testemnek a felkészülés érdekében.

Csütörtök.

Elvileg futottam volna, gyakorlatilag inkább elmentem lovagolni, hiszen 1,5 hete nem ültem Atlantisz hátán:-) Kemény edzés volt, a kengyel nélküli könnyű ügetéstől a belső combom kikészült.

Péntek.

Izomláz. 30°C. Délután 3 óra. Terepedzés Zsuzsival.

Ahogy az edzésnaplómban is írtam, őrült meleg, őrült páratartalom, 2 őrült nő nekivág az Öreg kőnek:-)

Még jó, hogy volt nálunk folyadék. Majdnem 8 km-ig jutottunk,aztán visszafordultunk. Így rövidebb lett a kör, de koránt sem könnyebb.

Szombat.

Délután 1 óra. Ismét lovaglás, ismét Atlantiszon. A kengyel nélküli könnyű ügetés csak szenvedésbe és erölködésbe megy át... Izomláz.

Mindezek után éjszaka koncert, táncolás tűsarokban mojito-val:-) 2-kor jutok ágyba.

Vasárnap.

7 óra.  A telefon ébreszt, futni kell menni, Péter vár. Lábaim sajognak, bedobok egy Flektort. (most már a fejemen is ugrálhatnának, nem érezném)

Gyors mosdás, öltözés, stb... 7:50-kor úton vagyok.

Egész éjjel zuhogott, persze ez nem tart vissza, hogy ismét megfussam kedvenc 'hegyemet':-)

Picit faragtunk a körből, a forrásnál nagy lett volna a sár. Frissen, kitisztultan esek haza.....

 A történet ott kezdődött, hogy terveztem ugyan, hogy indulok, de a végső lökést Julcsi adta, mikor rákérdezett, megyünk-e együtt.

Sajnos úgy alakult, hogy mégis egyedül vágtam neki, legalábbis így nézett ki előző nap:-)

5:00 Jelzett az óra, hogy kelni kell. Este minden fontos dolgot összekészítettem, átnéztem az itinert, stb... Így csak reggelizés volt a dolgom és összekészíteni a gyerekeket.

6:00 Még alvó gyermekeim felöltöztetése és behelyezése az autóba. (a rajt és cél helyszíne nem volt azonos, így más megoldás nem volt, vitt a család)

Nem izgultam, várakoztam. Türelmetlenséget éreztem, pedig nagyon gyorsan a rajthelyre értünk. Alig volt 7:10.

07:20 Csekkolás, búcsú a családtól. Egyedül maradtam. Felhívtam Zsuzsit, öntsön belém lelket, közben összefutottam Makai Lacival, aki a 100-ason indult.

07:30 "Keresztes Ági vagy Nyergesről?" - szegezte nekem a kérdést egy fiatalember.

Felnéztem és ismerősnek tűnt az arc, végül rájöttem. Ált. iskolai évfolyamtárs!

08:00 Balázzsal vágtam neki a versenynek. 6:30-7:00 órát tervezett, gondoltam amíg bírom, megyek vele.

Az első állomásig sima terep volt 1-2 sziklás emelkedővel, de meg sem kottyant. (Zsíros-hegy, 7.9km)

Következő szakasz lefelé futás volt, Piliscsabáig. (17.2 km)

A frissítések szuperek voltak, minden volt, amire csak vágyhat egy futó:-) A víznek örültem leginkább! Meleg volt, az erdőben iszonyú pára. Csak ittam és ittam.

Klastrompusztáig gyorsan elértünk, itt már fényképezni is volt időm. (26.4 km)

A következő szakasz ( Pilis-nyereg) már tartogatott meglepetéseket. Balázs említette, hogy az utolsó 20 km kemény lesz, de nem tudtam mire kell készülnöm.

Mégis a legkeményebb szakasz az erdőből kiérve Dobogókőn volt egy műutas 2 km. Sütött a nap...

Végül, csak felértünk:-) 33,1 km.

 Dömösig nagyjából lefelé haladtunk, kivételt képezett a Szakó-nyereg. (40,6 km)

Ami utána következett, az durva volt. 2km-es szakaszon kb. 500m szintemelkedés! Többször megálltam, mondván, hogy fényképezek Zsuzsinak, de igazából levegőm sem nagyon volt. Gyökerekbe, ágakba kapaszkodva jutottam fel. De még nem volt vége! A Vadálló köveket nem ismertem, de már nem fogom elfelejteni soha.... Morzsalékos hegyoldal és 45°-os emelkedő. Kicsit paráztam is a széleken, hogy le ne essek a szakadékba.

Ez a kép nem saját, mert őszintén szólva cseppet sem volt kedvem fényképezni. Hozzáteszem, ezen a szakaszon volt egy 10mp, amikor azt kérdeztem, "Kellett ez nekem?" 43 km futás után felkapaszkodni ide????" (nem vagyok normális)

Aztán addig elmélkedtem, míg felértem:-)

Prédikálószék.

Innen már vittek a lábaim, egy helyen álltam meg, hogy megegyek egy csokit:-)

Balázst elhagytam, egyedül futottam, illetve lehet, hogy mások szerint ez csak imitálás volt, de boldog voltam, hogy célegyenesben vagyok.

Zsuzsival beszéltem, már várt rám a célban, így belehúztam, hogy mihamarabb beérjek.

Messziről kiabált nekem és fényképezett. Az utolsó pár méteren kísért. Vagy loholt utánam?:-) A nyakába ugrottam, mert annyira örültem neki! (Sanyám kicsit eltévedt, így késve érkezett)

De megérkezett:-) Az alvó Hellával a hátsó ülésen, aki látni akarta Anyát:-)

Büszkék rám és ez olyan jó érzés... 7 órán belül végeztem, ezért én is büszke vagyok magamra...

2012. április 22. Vasárnap

Mindkét családból 1-1 futó és sok gyalogló:-)

A gyerekek nagyon élvezték, hősiesen küzdötték fel magukat a hegytetőre. Közben pedig fáradhatatlanul lelkesítették a futókat:-)

Tudom, sokak számára a cím nem igazán érthető. Számomra sem volt az, míg el nem határoztam, hogy az idei szezonra beújítok, és veszek a futáshoz egy rövidebb szárú nacit, mint ami most van.

Igen ám, de mikor az ember lánya idő és lehetőségek hiányában az internetes választékra kell, hogy támaszkodjon, az első ütköző a nadrágok szármérete.

Jobb oldalakon ugyanis méretezve van, hogy eldönthesd, a 2-3-4"-os hossz meddig ér vajon neked... (coll, inch, hüvelyk)

Egyes számú feladat lemérni a már meglévőt, hiszen olyan méret már biztosan nem kell... 15cm. Az testvérek közt is kb. a 5"-os méretnek felel meg. (1"= 2,54cm)

Tehát, álmaim nadrágja 3 vagy 4"-os kell, hogy legyen. A kínálat bőséges, mind szín, mind fazonvariációkban és természetesen árban is.

Nálam a győztes befutó az Under Armour által kihozott kompressziós short lett. (ami persze több hosszban választható)

(forrás: www.underarmour.com, www.sportstyle.hu)

Középkategóriás sikertermék a Saucony 4"-os shortja (40$), persze ezt sem hazai oldalon találtam:-(

(forrás: www.saucony.com)

Alacsonyabb árkategóriában pedig a Nike népszerű Dri-Fit 2" Boy short-ja (Ł14.99)  vitte a pálmát.

A mai edzés fantasztikusan jó volt!!!

Péterrel már hetek óta nem tudtam futni, hol versenye volt, hol nekem jött közbe valami. A mait is tegnap este fixáltuk csak le, akkor még reménykedtem, hogy Zsuzsi is velünk tart...Sajnos a 10 órás indulás neki már túl későn volt. (ne szomorkodj Zsuzsi, nézd a képeket, készülj lelkileg ápr. 28-ra!)

9:55-kor indultam itthonról, Péterrel útközben találkoztam. Már a hétforrásnál lehetett látni, hogy elég nagy sárral kell majd megküzdeni. Az útvonal az Öreg kő irányába vezetett, de felmenni még nem kellett csak félig, onnan le Mogyorósra majd fel a Kősziklára:-)

Élvezetes lejtőfutás következett, egészen Péliföldszentkeresztig, ahol a forrásnál frissítettünk, majd megcéloztuk az Öreg kő pihenőt.

A nagyon szeles időjárás és a Húsvét vasárnapra való tekintettel nem voltak kirándulók, pedig a fák közt teljesen szélcsend volt...

Megint jó kis lejtős szakasz, le egészen Bajótig.

Bajót falu főútjáról kanyarodik felfelé az út, a teteje már a Magyar hegy, az utolsó megmérettetés felfelé...:-) Óriási széllel küzdöttünk, én időnként levegőt sem kaptam az orromon....

Innen már üdítő kocogás hazáig:-)

Teljes táv.: 23,3 km

összes szintemelkedés: 487 m

idő: 02:05:35

Imádott futótársnőim egy pillanatra sem hagynak megfeletkezni a közelgő megmérettetésről:-)

Zsuzsi aggódva számol vissza, felhívja figyelmemet az idő rövidségére:-) Sajnálom, hogy nem csatlakozik hozzám, de óvnia kell a térdét, nem kockáztathat. Megértem.

Julcsi (a tettestárs) emailjének hatására pedig böngészni kezdtem a T50 útvonalát, amit ugye 5 hét múlva Május 12-én teljesítenünk kell.

Az 51,83 km alatt lesz domb, hegy, lejtő, sírás, kacagás, futás és mászás is:-) Az összes szintemelkedés 1754 m.

Frissítőállomás 5 lesz és a 6. a célban:-)

"Ajánlott felszerelés

Budai-hegység és a Pilis – Visegrádi- hegység turista térképe, mobiltelefon, pénz, lámpa tartalék elemekkel."

Remélem Julcsi nem tévedünk el és a lámpákra nem lesz szükségünk:-))))

Ha kérdeznéd, azt mondanám: mindig szeretek futni. Legyen az eső után, napsütésben, borús időben, hóban, fagyban, kánikulában...kivéve talán a szelet...és itt a viharosra gondolok, arra a "Delta"-szerű menetelésre, ami már nem is nevezhető futásnak.

Ma hajnalban 5-kor ébredtem, kisomfordáltam a csemeték mellől és felöltöztem. Kicsit még álmosan, de annál nagyobb elánnal indultam neki a reggelre tervezett kilómétereknek.

 Az időjárásjelző 10,7°C-t mutatott, szóval melegen nem kellett öltöznöm.

Még sötét volt, mikor kiléptem az ajtón. Óra elindít és hajrá!

A főúthoz érve rákanyarodtam a jól megszokott bringás útra és a beégetett tempómban kezdtem futni. Nem terveztem időt, csak futni akartam.

Szeretem, hogy közel a vízpart, ilyenkor párás és friss még a levegő. 2 km-ig nem jön senki szembe, majd felsejlik egy bringás fénye...és mintha vezényszó hangzott volna, rajzani kezdenek. Csupa fénylő, csilingelő pontok... Hát persze, fél hathoz közeleg az idő!

Sok az ismerős, messziről köszönnek:-) (tuti bolondnak tartanak, hogy míg más alszik vagy munkába siet, én pedig fanatikus módjára futok)

4 km-t jelző táblánál, ahogy elhagyom a város szélét, visszafordulok. Kellemes szembeszél csap az arcomba, majd a házak közé érve csillapodik. Lassan a távolban ébred az égbolt. Ezt a látványt talán jobban szeretem, mint a naplementét. Ébred a város. Én pedig haza érek.

Március vége felé megjelenik a tavasz első hírnöke: a medvehagyma (allium ursinum). A magyar gasztronómiába pár éve berobbant növény töretlen népszerűségét talán épp ez a pionír szerep okozza. Friss, zamatos, tele az ébredő erdő, az erőre kapó tavasz illatával.

Ízre a fokhagyma és a snidling ügyes keveréke. Lehet belőle levest készíteni, ízesíthetünk vele bármilyen főételt, készíthetünk vele fűszervajat, jó körözöttbe, tökéletes tésztákba, szószokba, salátákba. Egyszóval ezerarcú, hagymaízű csodanövény.

A medvehagyma erdőkben, ligetes területeken nő. Virágzás előtt a fiatal, lándzsa alakú leveleit és a buzogányt formázó hagymáját érdemes gyűjteni, de ha nem kívánunk ezért messzire menni, akkor piacon, bioboltokban is érdemes körülnézni március vége felé. A levelek formája hasonlít a gyönyvirág leveleire, ami viszont mérgező, így ha nem vagyunk biztosak, hogy jó levéllel van dolgunk, akkor a kezünk között kicsit össze kell morzsolni. Ha fokhagymaillat árad a tenyerünkről, akkor nem tévesztettük el!

Közelünkben Pusztamaróton szedhető mázsaszámra:-)

A hétvégén nekiláttunk a tartósításnak is, készült olajban eltéve, zacskózva fagyasztóban, és szárítva is.

Vendégeinknek pedig pogácsába rejtettünk és kőrözöttbe, tojáskrémbe... (receptek később)

Kezdem az elején. Álmodtam a római maratonról, de beletörődtem, hogy idén nem sikerül kijutnom. Egy hasonló távú versenyre készültem a téli szezonban. A 24. órában nyílt lehetőségem mégis elutazni. Hihetetlennek tűnt, de igazzá lett!

Március 15-én délben ott ültem a buszon én is férjemmel, mint "szponzorommal", a futóműves csapattal és úton voltunk Bécs felé. Onnan indult a repülőnk Rómába. Este értünk a szállásra, de még a fájó lábaim sem tartottak vissza egy első városnézéstől. (bevallom, tényleg nagyon fájt)

Másnap kezdődött versenyfutásunk az idővel, hogy minél többet lássunk Rómából az ott töltött 4 nap alatt.

Első állomásunk a Vatikán volt, ahol első látásra is lehetetlennek tűnt a múzeum bejárása és bevallom másodikra is:-) De egy általunk szabott kört hősiesen és érdeklődve sétáltunk végig. Az étteremben felfrissülve, becsatlakozva Zsuzsiékhoz ,indultunk bevenni a Szent Péter bazilikát! Csodás volt a kupolából látni a várost!

A nagy túra után az olasz konyha remekeivel vígasztalódtunk. (mint minden további alkalommal)

Másnap a rajtszámfelvétel és a Colosseum volt célul tűzve, ami szintén jó programnak ígérkezett! A nap befejezéseként pedig egy újabb gasztronómiai túrát tettünk, felkészülve a reggeli 9 órás rajtra.

Nem aludtam jól, izgultam, feszült voltam. Későn indultunk a csapattal, még fotózkodtunk is, így éppen csekkolásra értünk a Colosseumhoz. Egy gyors pisi helyett kettő lett még indulás előtt, így majdnem sikerült a legvégéről rajtolnunk Zsuzsival. Észbe sem kaptunk, hogy elkezdődött, nem hallottunk rajtpisztolyt sem, azt hittük, olyan olaszosan csúszás van:-) Közben pedig 10 perce ment a számláló, mire átléptük a rajtszőnyeget. És itt, itt követtem el a nagy hibát. A sietségben nem figyeltünk és én valószínűleg hamarabb léptem át a szőnyeget. Egy kemény másodperccel... 

A táv alatt végig jól éreztem magam, itt-ott fájtunk mindketten az előző 3 napos városnézés következményeképp, de mindezt leszámítva,az idő csodás volt, a hangulat felfokozott. Az elején rengeteget cikáztunk a futók közt,folyamatos szlalommozgást végeztünk, hogy tudjunk haladni a tömegben. (ez persze megnövelte a távunkat is) Egy időre társunk is akadt, egy szekszárdi Róbert nevű úriember, aki hősiesen tartotta velünk a tempót cikázott és beszélgetni is próbált.

Ettünk-ittunk, "szivacsoztunk" minden állomáson. Még egymást is vizeztük frissítésképpen a mögöttünk futó hímek nagy örömére:-)

Kétszer láthattuk a hazai szurkolótáborunkat, köztük az aggódó férjekkel. (mindkétszer szárnyakat kaptunk)

38 km-nél éreztem magamban némi lassulás utáni vágyat, de szigorúan tartottam a tempót Zsuzsival, csak 2 lépéssel mögé kerülve. Már nem beszélgettünk, küzdöttünk. (a saját démonjainkkal) A végéig így haladtunk, az utolsó 100m-ig. Majd Zsuzsi lassított és bevárt, kézenfogva futottunk a célba. Nevettünk, sírtunk, örültünk.

Köszönöm Zsuzsi, felejthetetlen érzés volt!!!!!

Akkor még nem sejtettük, hogy mégis különböző idővel végeztünk, még ha csak 1 másodperccel is...........

Aznap pihentünk, sétáltunk, másnap még egy utolsó kört tettünk a városban, majd elindultunk hazafelé...

"Köszönjük Szeri Tours!!!!!"